A szép öregségről…

 

A szép öregségről és a halálról

 

Seneca barátjának, Luciliusnak üdvözletét küldi.

Bassus Aufidiust, ezt a derék férfit megtörve és öreg korával küzdve találtam. De már jobban elnehezíti őt öregsége, semhogy ki tudna lábolni belőle: nagy, szinte teljes súllyal nehezedik rá az öregség. Tudod, hogy mindig gyenge testű, vérszegény ember volt. Sokáig tartotta magát, vagy helyesebben sokáig összhangban tartotta szervezete működését, de most hirtelen összeesett. 
Miként a hajón, amely bebocsátja a tengervizet, egy vagy két lékkel szembe lehet szállni, de mihelyst több helyen kezd lazulni és szétesni a hajó, nem lehet többé segíteni a szétomló járművön; így a törékeny öreg testet is egyenesen tarthatjuk és támogathatjuk is egy darabig, mihelyst azonban az omladozó épületben minden kapocs meglazul és míg az egyiket kijavítják, a másik esik szét, akkor már azzal kell törődni, hogy hogyan jutunk ki belőle. Mégis, szellemében friss a mi Bassus barátunk. Ezt a filozófia nyújtja neki, hogy a halállal szemben is vidám és bármilyen állapotban van is a teste, erős és derüs, lelkileg nem esik össze, bár a testi ereje csökken. A jó kormányos a szakadt vitorlával is szeli a tengert és ha elveszíti felszerelését, a hajó törzsét mégis egyenesen irányítja. Ezt teszi a mi Bassus barátunk is és olyan lélekkel és olyan arccal néz szembe élete végével, amelyet még akkor is szerfelett nyugodtnak találnál, ha más halálával állna szembe.
Nagy dolog ez, Lucilius, és sokáig kell tanulni, hogy amikor eljön az a kikerülhetetlen óra, nyugodt lélekkel tudjunk távozni. A többi halálnemhez fűződhet valami remény: hátha megszűnik a betegség, hátha eloltják a lángokat, hátha csak kis erővel terít le a ház, amelynek összeomlása úgy látszott, hogy agyon fog ütni. Előfordult már, hogy a tenger ugyanazzal az erővel, amellyel elnyelte az embereket, sértetlenül partra is tette, s hogy a katona a halálra szántnak a nyakáról húzta vissza a kardját; semmit sem remélhet azonban az, akit az öregkor visz a halál felé. Ezzel az eggyel szemben nem lehet közbelépni. Semmilyen halálnemben nem halnak meg az emberek lágyabban, de egyik halál sem tart ilyen sokáig. Nekem úgy tűnik fel, mintha Bassus barátunk önmagát temetőbe kísérte és eltemette volna és most mintegy túlélve önmagát, bölcs módjára viseli el saját elvesztését. Sokat beszél ugyanis a halálról és igyekszik bennünket meggyőzni, hogy ha van valami kellemetlen és félelmetes ebben a dologban, az a meghaló embernek és nem a halálnak a hibája. Magában a halál pillanatában sincs inkább fájdalom, mint a halál után. Márpedig épolyan esztelen az, aki attól fél, amit nem fog elszenvedni, mint az, aki attól retteg, amit nem fog érezni. Hihet vajjon valaki annak a lehetőségében, hogy érezni fogja azt, aminek révén többé semmit sem érez. A halál tehát annyira nem számíthat a bajok közé, mondja ő, hogy a bajtól való félelemnek sincs helye vele kapcsolatban.
Tudom én, hogy gyakran elmondták ezeket és gyakran el is fogják mondani: de sem amikor olvastam, sem amikor olyanoktól hallottam, hogy nem kell félni valamitől, akik távol voltak a veszély lehetőségétől, nem volt rám ilyen kedvező hatással; az ő szavának azonban a legnagyobb súlya van szememben, mivel a halál közelében beszél a halálról. Megvallom neked, hogy mit gondolok: szerintem elszántabb az ember közvetlenül a halál küszöbén, mint a halál közelében. Ha egyszer elérkezik a halál, ez még a műveletlenekbe is bátorságot önt, hogy ne akarják elkerülni azt, ami elkerülhetetlen: az a gladiátor, aki az egész küzdelem alatt leggyávábban viselkedett, (a végén) odanyújtja nyakát ellenfelének és maga illeszti megfelelő helyre a bizonytalan kardot. Ámde az a halál, amely csak közel van és mindenképpen el fog jönni, nagy lelki szilárdságot követel; ez már ritkább és csak a bölcs tudja tanúsítani. 
Legszívesebben tehát őt hallgattam, aki mintegy véleményt mondott a halálról és úgy mondta el, hogy milyen a halál természete, mint aki közelről megszemlélte. Azt gondolom, nagyobb bizalmat, nagyobb súlyt találna nálad, ha valaki feltámadna és tapasztalata alapján mesélné el, hogy a halálban magában nincsen semmi rossz; azt azonban, hogy a halál közeledése milyen nyugtalanságot okoz, azok fogják neked legjobban megmondani, akik a közelében állottak, akik látták érkezését és elfogadták. Ez utóbbiak közé számíthatom Bassust is, aki nem akart minket becsapni: ő mondta, hogy éppen olyan ostoba, aki a haláltól fél, mint aki az öregségtől retteg. Hiszen amiképpen az öregkor az ifjúságot követi, úgy jön a halál az öregség után. Élni sem akart az, aki nem akar meghalni. Az életet azzal a kikötéssel nyertük, hogy meg kell halni: az élet tehát a halálhoz vezető út. 
Azért esztelen dolog a haláltól félni, mivel a biztosan bekövetkező dolgokat várni kell, csak a kétes dolgoktól szoktak félni. A halál kényszerűsége mindenkinél egyforma és leküzdhetetlen: ki panaszkodhatik, hogy olyan helyzetben van, amelyet senki sem kerülhet el? Az igazságosság első feltétele az egyenlőség. Felesleges volna azonban a természetet védeni; a természet nem akart ránk más törvényt szabni, mint önmagára: amit megalkotott, szétbontja, s mindent, amit szétbont, újból megalkotja. Akinek mármost osztályrészül jutott, hogy nem hirtelen ragadják el az életből, hanem öregsége lassan bocsájtja el, s lépésenként engedi tova, annak hálát kell adni az összes isteneknek, hogy jóllakottan vezetik el a minden embernek szükséges és a fáradt embernek annyira kedves nyugvóhelyre.
Látsz olyan embereket is, akik jobban kívánják a halált, mint ahogy az élethez ragaszkodni szoktak. Mégsem tudom melyikükről gondoljam, hogy nagyobb bátorságot öntenek belénk, azok-e, akik követelik a halált, vagy pedig azok, akik vidáman és nyugodtan várják, mivel az előző sokszor fellobbanásból és kitörő méltatlankodásból ered, az utóbbi viszont szilárd megfontolásból származó nyugalom. Van olyan ember, aki a halálra haragudva lép a halálhoz; a közeledő halált csak az fogadja vidáman, aki sokáig készült rá.
Bevallom tehát, hogy ehhez a nekem kedves emberhez több más ok mellett azért is jöttem el gyakran, hogy megtudjam, vajon mindannyiszor ugyanolyannak találom-e őt, s vajon testi erejével együtt nem csökken-e lelki frissessége. A frissesség azonban úgy nőt benne, mint ahogyan határozottabban szokott megnyilvánulni a kocsihajtónak az öröme, amikor a hetedik fordulónál a győzelmet jelentő pálmához közeledik. Epikuros tanításait követve azt mondta nekem, hogy először is azt reméli, hogy semmi fájdalom sincs abban az utolsó lélekzetben, ha mégis volna, talál valamicske vigaszt magának a pillanatnak a rövidségében: a nagy fájdalom sohasem tart sokáig; egyébként lelkének és testének szétválásában, ha az gyötrelemmel menne végbe, az is erősíteni fogja, hogy ezután a fájdalom után többé nem szenvedhet; pedig nem is kételkedik, hogy az öregember lelke ajkainak a szélén van és csekély erővel elválasztható a testtől. Azt a tüzet, amely erős anyagba kapott, vízzel és néha rombolással kell eloltani; az azonban, amelynek nincs tápláléka, magától kialszik.
Szívesen hallgatom ezeket, Luciliusom, nem mintha új dolgok volnának, hanem azért, mert szemeim előtt kézzelfoghatóan beigazolódnak: Hogyan? Hogy nem láttam-e sok olyan embert is, akik önként kettétörték életüket? Valóban sokat láttam, de nagyobb súlyuk van előttem azoknak, akik az élet gyűlölete nélkül jutnak el a halálhoz és magukhoz engedik, de nem rántják a halált. Kijelentette, hogy azt a kínt, amelyet akkor szenvedünk el, amikor azt hisszük, hogy a halál a közelünkben van, csak a saját hibánkból érezzük; kihez nincs ugyanis közel a minden helyen és minden pillanatban leskelődő halál? Gondoljuk meg azonban azt is, mondta, hogy akkor, amikor a halálnak valamilyen fajta okát látjuk közeledni, mennyivel közelebb lehetnek egyéb okok, amelyektől egyáltalán nem félünk: valakit egy ellensége fenyegetett halállal, de a rossz emésztés megelőzte az ellenséget. 
Ha meg akarjuk különböztetni félelmünknek az okait, akkor azt találjuk, hogy némelyek valóban fennállnak, mások azonban csak látszólag. Nem a haláltól félünk, hanem a halál gondolatától; magától a haláltól ugyanis mindig ugyanolyan távolságra vagyunk, s így ha félni kell a haláltól, mindig félnünk kellene: hiszen milyen időpontban vagyunk a halál hatalmán kívül?
De attól kell félnem, hogy az ilyen hosszú leveleket még jobban gyűlölöd, mint a halált. Befejezem tehát, te azonban mindig gondolj a halálra, hogy sohase félj tőle. 


Isten veled!


Forrás: http://www.romaikor.hu/levelek_es_levelezesek/lucius_annaeus_seneca_levelei/seneca_baratjanak__luciliusnak_ii/cikk/a_szep_oregsegrol_es_a_halalrol

Videók

Otthonunk foglalkozásairól, programjairól itt tekinthet meg videókat

Az Életkor című televíziós műsorban Otthonunk Kutyaterápiás foglalkozását mutatják be. Az ide vonatkozó részt, 9:40-től tekinthetik meg

Üzenetküldés

 

Margaréta Otthon

1106 Budapest, Jászberényi út 82

telefon: +36-1-264-9070

Intézményvezető: Konkoly Zoltán

Bővebben

Lakók felvétele: 

mobil: +36-20-5898-204
e-mail: ugyfelkapcsolat@aranykereszt.hu

Margaréta Térkép

Ezüstfenyő Otthon

2340 Kiskunlacháza, Móricz Zsigmond u. 36.

telefon: +36-24-535-505

Intézményvezető: Bódis Szilvia

mobil:+36-20-5898-211

e-mail: egyesulet@aranykereszt.hu 

 

Lakók felvétele:

mobil: +36-20-5898-211

e-mail: egyesulet@aranykereszt.hu

Ezüstfenyő Térkép

Készítette: Mobilbarat.hu - Mobilbarát weboldal és webáruház